''A szél lefúj egy madárfészket a fáról. Az ember felveszi, és csodálkozva látja, hogy milyen szakszerűen épült fűszálakból. Gondosan körkörösen összesodorva, hogy még a vihar sem tudta szétrombolni. És ezt egy kicsiny állat készítette? A csőrével és karmaival? Vajon az ember is rendelkezett ilyen ösztönnel, amikor teste védelmére fűszálakból kreált ruhát, és levelekből tákolt tetőt a feje fölé. Valószínűleg ez az ösztön bennünk, emberekben mindig is megvolt. Nem túlzás állítani, hogy az ember számára a növényvilág alapvető létfeltétel. Minden szempontból, ideértve a táplálékot, a levegőt, a ruházkodást, a fűtést, és hosszasan sorolhatnám.
Mielőtt a szövőipar kialakult volna, az emberek már használták a különböző növények leveleit, szárait, ágait, gyökereit tárgyak létrehozására, de ruhákat is készítettek belőlük. Ebben az időben még nem munkálták meg a növényeket. Ahogy a természetben megtalálhatók voltak, úgy használták fel azokat. Tehették ezt azért, mert a növényi rostok erősek, rugalmasak, és különösen a vízben élők szárai nagyon hajlékonyak. Könnyen fonhatók, sodorhatók. A fonható anyagok tehát leginkább vízben nőnek. Vannak azonban nagyon jelentős kivételek, ilyenek a fűfélék. Közülük a gabonafélék, pl. a búza vagy a rozs. A kukorica elterjedése óta annak csuhéját is sokféleképpen lehet tárgyak megalkotására használni.''

Csuhézás

A csuhé a kukorica csövét borító takaró levél. Készíthető belőle használati tárgy, valamint játékok és dísztárgyak is.

A kukorica növény Magyarországra feltehetően török közvetítéssel került a 17. században. Erre utal a törökbúza elnevezésünk is.
Hazánkban a csuhéfonás nem tekint vissza nagy múltra, először egy 18. századi kalendáriumban tesznek említést róla. Bútorokat, főleg székeket fontak be vele. Igazán népszerűvé a 20. században vált. Az 1920-as ’30-as években szervezetten tanították több helyen az országban.

A csuhéleveleket az őszi betakarításkor kell begyűjteni, majd kiszárítani. Használat előtt a munkafolyamatnak megfelelően szét kell válogatni és meleg vízben áztatni. A csuhéleveleket különböző természetes anyagokkal lehet festeni, illetve kénnel fehéríteni.

A csuhéfeldolgozás módszerei:

A sodrással, pödréssel hosszú rugalmas szálakat készíthetünk, amelyeket fakeretre, faformára kell felhúzni. A faformát a méretnek megfelelően ki kell szegelni, és ezeken a szegeken fordulnak a szálak. A csuhéfonás a szövéshez hasonló, itt is az egymást keresztező fonalsorok kapcsolódásából alakul ki a minta. A csuhéfonásban is különböző motívumok, minták alakíthatóak ki: kockás, rozmaringos, barackmagos, vízfolyásos, fecskefarok, stb…

A közismert hármas fonást a csuhémegmunkálásban is használják. Az előre megfont több méternyi hosszú fonatból elsősorban alátétet készítettek.

Ez a módszer a szakajtókötéshez hasonlít, csak itt a szálak rövidsége miatt csomózni kell a leveleket. Vastag, tömör tárgyak készíthetőek belőle, alátétek, szakajtók.

Gyékénymívesség

A gyékény növényünk felhasználása igen sokrétű. Nemcsak használati tárgyakat készítettek belőle, hanem az építkezéseknél fontos alapanyag volt Magyarország bizonyos területein.
A gyékény vízi növény, leginkább tavakban, mocsaras lápos területeken él meg. Könnyen megismerhető barna buzogányáról. Magyarországon kétféle gyékény ismeretes, a széles levelű kádárgyékény, és a vékonyabb, hosszúkásabb mogyorógyékény.
A gyékényt éréskor, augusztusban, szeptemberben kell vágni. A gyékényszedéshez be kell menni a vízbe, és tőben kell elvágni. Kiszárítva jól szellőző helyen tárolható. Felhasználás előtt áztatni kell.

A gyékénymegmunkálás módszerei:

A szakajtók készítéséhez kosárkötő tűre van szükség. A szakajtókötésnél körbe haladunk, és egy varrószállal mindig az előző sorba kell visszaölteni, ennek van egy ritmus, így lesz szép a kosár mintája. Szakajtók minden háztartásban megtalálhatóak voltak, elsősorban a kenyérsütéshez használták. De készíthető kenyértartó kosár, kópic, gyerekülő, kanalas, lábtörlő, gabonatároló, méhkas, stb…

A szatyorkötés technikája a hímelés. Ez az emberiség egyik legősibb módszere. Ezzel a technikával készíthető ágymögévaló, szatyor, kalap, papucs, kosár, stb…

A gyékényszálak egymást keresztezve vannak berakva, és körbehímelve. Leginkább alátétek készíthetőek ezzel a technikával, illetve a „Győri páros” táskák a legismertebb darabjai ennek a technikának.

A gyékényszövés szintén ősi technika. Magyarországon legnagyobb mesterei Tápén voltak. Elsősorban szatyrokat, de falravaló szőnyegeket is szőttek.